2018. 10. 23.

Mt.6,13

            „...és ne vigy minket kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól; mert tied az ország, a hatalom és a dicsőség mindörökké. Ámen.”

            Immár az 1990-es évek óta tart az a futótűzként terjedő mozgalom, amely meg kívánja változtatnia a mai igénk szövegét, azaz a jézusi legfőbb ima kérdéses sorát.

            Hála Istennek, minket, magyarokat még nem ért el ez a hullám, ami az elmúlt években is amúgy nagy port kavart, hiszen már a jelenlegi pápa is pedzegeti ezt a kérdést; illetve a francia katolikusok már meg is tették ezt a lépést, hiszen ott már úgy hangzik a Miatyánk ezen részének szövege: „Ne engedd, hogy kísértésbe essünk!”

            Az biztos, hogy e kéréssel Isten titkainak a szegélyét, a peremét súroljuk; márpedig ezek a titkok mindig is Isten titkai maradnak, amelyet semmilyen „olvasóbarátnak” tűnő fordítás nem tud felnyitni, egyedül csak az Isten.”

            Az előbb már említettem Ferenc pápát.

            Nos, ő nemrégiben a következőképpen fogalmazott, tulajdonképpen letéve a voksát a szövegváltoztatás szándéka mellett, bár még konkrét lépéseket nem téve annak érdekében: „Én vagyok, aki elesem, és nem Isten az, aki belelök a kísértésbe, hogy aztán nézze elesésemet. Nem! Egy apa nem tesz ilyet, egy apa rögtön segít felkelni, ha látja, hogy elestünk. Az, aki kísértésbe visz téged, az a sátán, ez a sátán rendszeres munkája. Amikor ezt a kérést mondjuk, arra gondolunk, hogy amikor a sátán kísért engem, akkor Atyám, segíts nekem, nyújtsd ki a kezed, húzz ki, mert megfulladok ahogy a vízben süllyedni kezdő Péter kérte Jézust.”

            Ferenc pápának tökéletesen igaza van, amikor tehát azt hangsúlyozza, hogy Isten nem visz minket kísértésbe, és hogy a Miatyánk eme kérésének a valódi értelme az, hogyha bármilyen próbatétel elé kerülünk is, bármilyen megpróbáltatás is érjen bennünket, bármilyen kísértés környékezne is meg minket, akkor Isten ne hagyjon el minket, hanem legyen velünk, fogja a kezünket, legyen segítségünkre, és ne hagyja, hogy elbukjunk, valamint segítsen arra, hogy helytálljunk.

            Korrekt, minden szempontból, ez a meglátás.

            Azonban nem hiszem, hogy amiatt, mert egyesek félreérthetnék a már fülünknek – szívünknek megszokott régies szövegezést, ezért amolyan teológiai kigyomlálást kelljen végeznünk az imádság fordításában, még ha azt sokak üdvözölnék is.

            A közérthetőbb és félre nem érthetőbb verzió mellett divatosan voksolók azt az érvet is felhozzák arra, hogy megérett a szöveg a változtatásra, miszerint lehetett egy – amúgy – senki által nem ismert arámi szöveg, amelyet aztán az egyház egykor félrefordított; és ezt kellene visszaállítani.

            Akik ezen a nyelvészeti feltételezésen lovagolnak, arra hivatkoznak, hogy a Miatyánkot Jézus az anyanyelvén, azaz arámi nyelven mondta el.

            A „ne engedd, hogy kísértésbe essünk" új változat támogatói azt mondják, hogy az újszövetségben megfogalmazott görög leirat már önmagában téves, mert Máté és Lukács evangélisták félreértették az arámi nyelv feltételezett „bejönni” jelentésű igéjének a műveltető használatát („okozni, hogy bejöjjön”, vagyis „vinni”).

            Nos, nem tudom, hogy ezt honnan veszik ezek a kutatók, és mi alapján kérdőjelezik meg az egyértelmű bibliai szöveget, de ez legyen az ő fantazmagóriájuk.

            Abban igazuk van, hogy az arámiban a műveltető igék lehetnek „megengedő” értelműek is: „ne engedd, hogy kísértésbe essünk”; de az, hogy a görög szövegváltozat szerzői, így maga a szintén arámi származású Máté, és a zsidó környezetet is ismerő Lukács ezt itt félreértették volna, és „okozó”, „előidéző” módon beszéltek volna Isten cselekvéséről: „ne vígy kísértésbe”, azt már kötve hiszem – elvégre, legalábbis Máté bizonyosan csak jól ismerhette a saját anyanyelvét.

            Emellett erre a nyelvtani gondolatsorra valójában nincs semmiféle bizonyíték, csupán feltételezéseken alapul  ez a nézet, minthogy arámi nyelvű szöveg nem maradt fönn Jézus imádságáról.

            És egy ilyen többszörös feltételezéssor semmiképpen sem szolgálhat egy súlyos kijelentés alapjául, ezért módszertani óvatosságból is a meglevő görög szöveget kell szem előtt tartanunk, semmint egy feltételezett szöveget.

            Szóval, ha nyelvészeti magyarázattal akarnánk a szöveget korrigálni, akkor arra nincs igazán biztos alapunk.

            A teológiai kérdés és a félreértési lehetőség persze ettől még ott van, és e tekintetben bele kell mennünk a kísértés titkainak mélységeibe.

            Teológiailag nézve tényleg nagyon sokrétű választ találunk a Szentírásban a kísértés tematikájára.

             Jakab levele valóban vitatja azt, hogy Isten bárkit megkísértene – olvasom az idevágó passzust: „Senki se mondja, amikor kísértésbe jut: az Isten kísért engem, mert az Isten a gonosztól nem kísérthető, és ő maga sem kísért senkit a gonosszal. Mert mindenki saját kívánságától vonzva és csalogatva esik kísértésbe.”

            Ugyanakkor teszem hozzá rögtön, hogy Lutherünk Jakab levelét majdnem kihagyta a protestáns bibliából, mondván rá, ez csak egy amolyan „szalmalevél”, ami nem igazán nagy súlyú könyv, hiszen nem feltétlenül jézusi és páli módon beszél a megváltás lényegi kérdéseiről.

            Aztán meg gondoljunk csak arra, hogy Máté evangéliumában egyenesen azt olvassuk, hogy maga a Szentlélek vitte ki Jézust a pusztába, hogy megkísérthesse Őt az ördög; de a Gecseméné kertben is ezt viseli el, ahogy magán a kereszten is a felfüggesztettségében.

            Ugyanúgy hallunk arról is, hogy a Sátán kikéri Jóbot, hogy megkísérthesse, és hogy Isten engedélyezi is ezt.

            Maga Isten teszi próbára az ősatya Ábrahámot is, hogy áldozza fel Neki fiát, Izsákot, de gyakran olvashatunk arról is Mózes könyveiben, hogy megkísérti a pusztában vándorló népét is.

            Az Újszövetségben egyébként a „kísértés” szó különböző összefüggésekben használatos.

            Jézus és Pál apostol a démoni, a sátáni dimenziókra használja legfőképp, míg az előbb már emlegetett Jakab a hétköznapibb dolgokra is – itt inkább az előbbiről van szó, vagyis arról, hogy tud-e az ember az élethelyzeteiben Isten mellett megállni vagy pedig nem.

            Tehát inkább azt kellene teológiai mélységében átgondolnunk, hogy mit is jelent a kísértés kifejezés; és ne a könnyebb megoldást keressük a szövegcserélgetéssel, hanem a tanítást fejtsük ki.

            Luther egyenesen azt merte állítani, hogy 3 dolog teszi a keresztyén embert valóban keresztyénné: az oratio, az imádság, a meditatio, azaz az ige feletti elmélkedés és a temptatio, vagyis a megkísértés vagy megpróbáltatás.

            És főképp ebben a második szóhasználatban rejlik a titok, ezért aztán én azt hiszem, hogy a Miatyánk fordításának a manapság felhozott megváltoztatásában valójában a keresztyénség leegyszerűsítése húzódik meg.

            Azt a tényt pedig, hogy Isten valamilyen formában mégiscsak kapcsolatba hozható a kísértéssel, a Miatyánknak az új, mondhatni olvasóbarátnak tartható fordítása sem fogja tudni elfeledtetni velünk.

            Igen, valóban félreérthető lehet azt kérni a Mennyei Atyánktól, hogy ne vigyen minket kísértésbe.

            Miért is ne engedje Isten, hogy kísértésbe essünk?

            Hisz az előbb már emlegetett Jób kapcsán azt is olvashatjuk tőle, hogy: „kísértés az ember élete a földön”.

            Pál apostol pedig nem arra tanít, hogy a kísértésektől, hanem, hogy az erőn felüli kísértésektől szabadít meg Isten: „Isten hűséges, és nem engedi meg, hogy erőtökön felül szenvedjetek kísértést, hanem a kísértéssel együtt a szabadulást is megadja, hogy elviselhessétek.”

            Igen, tudom, könnyebb lenne csak azt hinni, hogy az ördög, meg a testünk, no meg a világ kísérthetnek csak meg minket, de Isten nem, mert az valahogy nem passzol a szerető Isten-képünkben; pedig Ő nagyon is engedi a megpróbáltatásokat rajtunk – amivel egyszerre tanít a jóra vagy akár büntet vele az engedetlenségünk miatt.

            Szent Ágoston, azaz Augusztinusz szerint pedig nem maga Isten kísért, hanem Ő megengedi, hogy kísértések érjenek, mert ezáltal megnyilvánulnak azok az erényeink és hibáink is, amelyek még önmagunk előtt is rejtve vannak.

            Szerinte a Miatyánk e sora valójában az erőn felüli megkísértésre vonatkozik, hogy megkísértve ne bukjunk el: „Nem azért kell tehát imádkoznunk, hogy ne kísértessünk meg, hanem, hogy ne vitessünk kísértésbe. Akkor „vitetünk”, ha olyasmi történik, amit nem tudunk elviselni.”

            Ezt veszi alapul Lutherünk is, aki azt mondja: a kísértések olyanok, mint a madarak – azt nem tudjuk megakadályozni, hogy elrepüljenek a fejünk felett, de azt igen, hogy fészket rakjanak a kalapunkon.

            Kísérteni annyi, mint próbára tenni és megvizsgálni.

            Mózes 5. könyvében azt olvassuk: „Az Úr, a te Istened próbára fog tenni, hogy megtudja, csakugyan szeretitek őt vagy nem.”

            Így kísért tehát az Isten, felszólítva minket a jóra.

            És még valamiről ne feledkezzünk el!

            Mégpedig arról, hogy ez a kérés nem önmagában áll csak, hanem ott van a Miatyánk folytatásai is ezzel szoros összefüggésben: „de szabadíts meg a gonosztól”.

            Vagyis, ha elveszítjük és szem elől tévesztjük az Isten-kapcsolatunkat, akkor totálisan magunkra maradunk.

            A kérdéses kettős mondat a mai valós biblikus értelme szerinte tehát ez lehetne: „Uram, ne vígy minket olyan kísértésbe, ahol egészen magunkra maradunk, e világnak kiszolgáltatva, ahol nem láthatunk mást, csak saját emberi félelmeinket, mert téged, teremtő Istenünket teljesen elveszítettünk.”

            Hogy hogy tudunk megszabadulni ebből az átkos, kísértéseknek és megpróbáltatásoknak kitett állapotból?

            Ezzel kapcsolatban tudnunk kell, hogy Krisztus nem arra tanított, hogy azt kérjük, ne szenvedjünk kísértést, hanem arra, hogy ne vitessünk kísértésbe.

            Az, hogy mi véges felfogásunkkal nem értjük tökéletesen Jézus szavait, még nem ok arra, hogy a mi ízlésünknek megfelelő szövegre változtassuk a Miatyánkot.

            Elvégre Jézusnak nem ez volt az egyetlen nehezen értelmezhető mondata, de ez nem azt jelenti, hogy Ő fogalmazott homályosan, hanem azt, hogy a mi felfogásunk a gyönge és a pusztán evilági.

            És a hit csökkenésével egyre gyöngébb és egyre földhözragadtabb lesz – talán pont ezért állnak elő egyesek folyton valamiféle új, divatos, a „kornak megfelelő” teológiai állásponttal vagy éppen fordítási változattal.   

            Pedig hogy is mondja az utolsó időkről Pál: „Mert jön idő, amikor az egészséges tanítást nem hallgatják szívesen, hanem saját ízlésük szerint szereznek maguknak tanítókat, hogy fülüket csiklandoztassák. Az igazságot nem hallgatják meg, de a meséket elfogadják.”