2018. 11. 11.

Zof.1,14-18

                Közel van az ÚR nagy napja, közel van, igen hamar eljön. Keserves hang hallatszik az ÚRnak napján, kiáltozik akkor még a hős is! Harag napja lesz az a nap, nyomorúság és ínség napja, pusztítás és pusztulás napja, sötétség és ború napja, felhő és homály napja, kürtszó és riadó napja az erős városok ellen és a büszke bástyák ellen! Rémületbe ejtem az embereket, botorkálnak, mint a vakok, mert vétkeztek az ÚR ellen. Kiömlik a vérük, mintha por lenne, és a belük, mint a szemét. Sem ezüstjük, sem aranyuk nem mentheti meg őket az ÚR haragjának napján, amikor felindulásának tüzében elpusztítja az egész földet. Bizony, hamarosan végezni fog a föld összes lakójával!

            Horror- vagy zombi-, háborús vagy akciófilmbe illő, messze nem esti mesének való igét tett terítékre egyházunk igehirdetési alapige gyanánt mára.

            Az úgynevezett Ítélet vasárnapjára még passzol is, bár valljuk meg őszintén, nem hiszem, hogy bárki is szívesen hallgatta az ige felolvasását, és meglepődött a benne levő sok kegyetlenségen, véren, harcon és ítéleten.

            „Dies illae, dies illa, solvet seclum in favilla, teste David cum Sybilla.” - zengik a requiemek is a régi Celanoi Tamás szöveget, amit mi is énekeltünk az énekünkkel: „Ez a nap, a harag napja”.

            Közel van az Úr napja, amit ezek a rémisztő leírt jelenségek kísérnek.

            De ahelyett, hogy a kegyetlen végidőkről kezdenék ma nektek beszélni, és esetleg még régi egyháziassággal, riasztogatni is akarnálak titeket, testvérem; szóval ehelyett inkább hadd utaljak arra, hogy a mai nap egy különleges emléknap a világ történelmében.

            100 éve ért véget a Nagy Háború, ahogy azt az idején hívták, hiszen akkor még nem sejtették, hogy az az akkori világégés csak az első lesz a kettő nagy világháború közül.

            A centenárium napjára bizony annál inkább passzolhatnak ezek az előbbi vészes igék, hiszen a sötét időkről szóló leírás teljesen ráhúzható az első világháború előbb oly idillikusnak tűnő, aztán kirajzolódó poklára.

            Kinek lesz ez a harag napja, ez az ítélet napja?

            Az egykoron kihullott vér, az áldozatok és katonák vére vajon milyen mai üzenettel bír?

            Vajon a mai köszönetünk csak a magyar áldozatok sírja és emlékhelyei előtt borul le, akár a fehértemplom előtti négyturulos ősmagyaros Homonnay-emlékmű előtt; vagy tudunk-e emlékezni az ellenségeinkre is, akiknél szintén számos veszteség volt?

            Hiszen hány és hány magyar mellett hány és hány olasz, orosz, szerb, meg ki tudja milyen nemzetű katona nem térhetett aztán a szeretteihez haza – és bizony ezek az emberek és családjaik mind vesztesek, álljanak bármelyik oldalon?

            És a szívünk mégcsak ne is pusztán a halálban már összebarátkozó emberi emlékek előtt boruljon le, hanem tekintsen lelki szemünk még nagyobb távlatok felé is.

            És alapvetően utal-e még nekünk ez a sor kihullott vér arra a vérre, amely pedig a legnagyobb áldozatként értünk a golgotán hullott ki?

            Mert hiszen csak úgy érdemes leborulni a hálás utókor tagjaként a magyar golgota emlékhelyei előtt, hogy közben az ember le tud borulni Ura, Krisztusa, Golgotán Megfeszített Megváltója előtt; aki előtt minden térd meghajoljon, mennyeieké, földieké, földalattiaké.

            Igénk kapcsán pedig hadd emlékezzek úgy, hogy segítségül hívok pár prédikáció-részletet abból a korból, az 1914-18 közötti időszakból.

            Lang igazgatóhelyettes tanár úr, amikor megtudta, hogy ma ez a megemlékezés kerül témaként elénk, a könyvespolcáról leemelt és nekem adott kölcsönbe egy gyönyörű posztilliás, azaz igehirdetés-kötetet, amelyben e világháborús korszak igehirdetéseit tartalmazza.

            Ezek az egykoron volt prédikációk gyönyörűen leírják annak a kornak a lelkiállapotát, az egyház és az emberek hozzáállását a világégés szomorú tényéhez.

            Engedtessék meg, hogy a 100 évvel későbbi lelkész elővegye ezt a régi könyvet, és idézzen belőle néhány sort.

            Bátran vállalom tehát, hogy a következő pár percben tulajdonképp plagizálni fogok, hogy ezekkel az egykoron volt szószéki beszédekkel lefessem a 100 évvel ezelőtti világot; és tegyem ezt úgy, hogy a válogatásom mindegyike akár ma is megszólalhatna; akár ma is megdöbbenthet bennünket egy-két idézet, és segíthet abban, hogy ezek alapján hogy álljunk hozzá a mai harcainkhoz, a háborúskodásokhoz, az ítélethez és a világégésekhez.

            Vajon, hogy ennek a könyvnek a címét rögtön segítségül hívjam, „Isten és a haza mindenünk”?

            Figyeljétek csak meg, ahogy az idő előrehaladtával az alábbi idézetek egyre komorulnak, ahogy a kezdeti lelkesedés lassan eltűnik, ahogy előjön az önvizsgálat és a lelkiismeret, ahogy egyre mélyebb lesz a fennköltség után a gyász és a szomorúság, a rádöbbenés és a keserv!

            „Minél nagyobb ellenségeink száma, minél erősebb a támadás, annál élesebb a fegyverünk! Seregeink dalolva, lelkesedve mentek a csatába; piros vér mutatja lábok nyomát, amint mennek előre a harcok mezején. … Óh, csak menjetek előre! Ne lássátok a hulló könnyeinket; ne tudjátok, hogy aggódunk értetek: menjetek előre a seregek Urának, Istenének nevével!”

            „Minket is körülfogott az ellenség tábora és gyilkos hadak törtek életünkre. De a reánk zúduló életveszélyben mi is csak a bátorság és a bizodalom fegyverével védelmezhetjük meg magunkat. Meg vannak-e a fegyvereink? ...”

            „Óh, ha látnátok, mint harcolnak fiaitok! Miként mennek lelkesedés dalával a tűzbe! A bátorság angyala ül a homlokukon és nem gondolnak vele, hogy a vérük ömlik; de felírják az ellenség szívébe, hogy őket magyar anya nevelte.”

            „Amíg egy nemzet az Istenbe vetett bizodalom fegyverével harcol, addig nem forog veszélyben; mert az Úr a benne bízókat nem hagyja el; … Ő volt ezer esztendő viharaiban a magyar nép megtartó Istene: védelmez Ő most is … habár had támad reám, mégis Ő benne bízom én.”

            „Hűtlenek voltunk mi is, mint Izrael népe, Istenünkhöz. Kerültük házát és kerestük a bűnöket. Az indulatok és szenvedélyek oltáraink áldoztunk; az emberi gőg, elbizakodottság és istentagadás bálványai előtt hajtottunk meg büszke fejünket. Veszedelem jön reánk észak és dél felől: szálljon hát el lelkünkről a mámor, ébredjünk fel, térjünk meg immár a mi Istenünkhöz és tegyünk neki fogadást: Irgalmas Istenünk, oltalmazd meg halálra szánt árva, magyar népedet!”

            „Sötét, fekete fellegek tornyosulnak életünk egére mindenfelől. A harcmezőkön kedveseink drága vére ömlik, a határokon elesett védőink sírjai domborulnak, s alattomos, lassú léptekkel közelít felénk az ínség pajzsos embere.”

            „Óh, tépjük le lelkünkről az emberi elbizakodottság cifra, hamis csillogású ruháit; mossuk meg bűnös szívünket töredelmes bánat könnyeivel és tegyünk erős fogadást, hogy  ha az Úr győzelmet ad fegyvereinknek, ha gondviselőnk lesz az ínséges napokon, ha visszahozza élve drága véreinket: elhagyunk mi minden bálványoltárt, s egyedül csak az Úrnak áldozunk! Urunk, tarts meg, mert elveszünk!”

            „...a magyar édesanya imádkozik, s megtörölve könnyes szemét, elküldi a másik fiát is; hiszen az édes haza veszélyben van, s ki a hazát védi, vezeti az Isten.”

            „Áldozatot kíván most tőlünk az Isten. A hazáért: drága vért; a kenyéréért: verejtékgyöngyöt; a kegyelemért: élő hitet.”

            „Mikor az édesanyák karjaikon dajkálták kis fiaikat, mikor hosszú, kínos éjeken virrasztottak a bölcső felett: miként is gondolhattak volna arra, hogy drága magzataik szívét egykor az ellenség fegyvere keresi. … De amit Isten hozott ránk, amit el nem kerülhettünk, abban meg kell nyugodnunk, és kétségbeesnünk akkor sem szabad.”

            A meg nem ismerhetett akkor alig húszesztendős apai nagyapám kint volt ebben a nagy világégésben, Isonzónál a karsztos vidékeken próbálta meg magát beásni a drótakadályok és a kövek mögé, próbált vakondként meghúzódni a víz-vájta üregekben, próbálta kivárni a második vonalban, hogy az olasz tüzérek megdolgozzák az első vonalakat; hogy aztán a támadásra ellencsapásként visszavághasson a ki tudja hány csatában.

            Édesapám elbeszélése és a családi legendák szerint az egész szakaszából egy bajtársával, az általa megmentett szakaszvezetőjével csak ketten térhettek haza, életre szóló rokkantsággal, sérült összeomlottsággal – egy egész életen át hordozva mindennek a nyomatit a testében és a lelkében.

            Persze teszem hozzá, legalább hazatérhetett.

            Így most egy unoka azzal a hálával borulhat le Isten előtt, hogy egyáltalán megszülethetett, és hogy nagyapja a sírja szülőfalujában domborulhat, és nem pedig ott Itáliában, az azóta már zölddel benőtt, pedig szinte sivatagos mediterrán vidéken.

            Katonaládája sokáig eldugva porosodott szülőházam padlásán, benne képekkel, katonai eszközökkel, levelekkel, töltényekkel, imakönyvvel, meg egy molyrágta katonai zubbonnyal.

            Bárhányszor járhattam kint Észak-Olaszországban, és látogathattam ki pl. Redipugliába, az egyik temetőbe, ahol hősi magyar katonáink pihennek, akkor mindig vittem ki magammal egy gombot leszakítva erről a zubbonyról, és kapartam el azt megemlékezésül az ottani sírok között.

            Egy hazatért hős apró emlékét azoknak és azokért, akiknek nem lehetett ilyen Isten-áldotta szerencséjük, hogy hazatérhessenek otthonukba, az őket hazaváró szeretteikhez.

            És amikor azt énekelhetem, hogy „Kimegyek a doberdói harctérre, és feltekintek a csillagos nagy égre – Csillagos ég, merre van a magyar hazánk, merre sirat engem az édesanyám”; akkor személy szerint én magam is arra emlékezhetek, hogy nagyapám túlélte ezt a poklot, és mivel túlélte, ezért én élhetek, mint kései utód.

            A kinti temetőkön van egy olasz felirat: „presente” - azaz „jelen lenni”.

            A hősiességen messze túlmutató emberi helytállás szép példája, íme, jelen van a messzi temetőkben vagy az itthoni emlékműveinkben, de emögött, efölött és ebben a mindig és mindenütt jelen lévő Úristen is jelen van.

            A történelem és az egyéni élet Istene nem veszteseket és győzteseket lát, hanem a nagy vesztest, az értünk Halót, és a nagy győztest, az értünk Feltámadottat.

            A távlataink túlmutatnak a pusztulás és ítélet látszatán, a vérzivataros poklon és halálon, túl a mégis szép világunkba, és túl a majd leggyönyörűbb közös hazába.

            Ahol már nem kell, hogy emlékhelyek és sírok őrizzék az emlékeket, ahol már kompenzálódik a fájdalom és a megpróbáltatás, ahol már nem lesz olasz, orosz, szerb, vagy ki tudja, milyen nemzetű, akár magyar, csak barát.

            Ez az ige az ítéletről szól, a harcokról és azok következményeiről szól; de szól arról is, hogy az ítélet után élet következik.

            Nagyapám és én személyes példái vagyunk Isten drága kegyelmének, hogy a harcok után az ÚR adhat békét, hogy a pusztulás után adhat az Úr életet.

            Az ítéletet soha nem lehet elkerülni, de hála Urunknak, az ígért életet sem.