2019.01.27.

1.Kir.8,41-43

Még az idegent is, aki nem a te népedből, Izráelből való, de eljön messze földről a te nevedért, mert hallani fognak nagy nevedről, erős kezedről és kinyújtott karodról, ha eljön és imádkozik ebben a házban, te hallgasd meg lakóhelyedről, a mennyből, és tedd meg mindazt, amit az idegen kér tőled, hogy a föld minden népe megismerje nevedet, és úgy féljenek téged, ahogyan néped, Izráel, és tudják meg, hogy a te nevedről nevezték el ezt a házat, amelyet építettem.

                Mai igénkkel egy templomszentelési rítus kellős közepébe csöppenünk bele, azon belül is a szentélyépítő Salamon király szentelő imádságába hallgathatunk bele.

            Szinte látjuk lelki szemeink előtt az elkészült templomban térdeplő Salamont, ahogy láthattuk annyiszor pl. Riczinger lelkész urat is az istentiszteletre bevonulást követően letérdepelni az oltárnál.

            Tisztelendő úr elmondta nekem, gondolom, nem kotyogom ki ezzel az ő lelki titkát, hogy amikor a templomunk épült, és már bizonyos részek készen voltak két évtizeddel ezelőtt, akkor ő a munkálatok során számos alkalommal bejött a készülőfélbe lévő szentélybe, és letérdepelt ott az Úristen színe előtt, hogy adjon erőt a munkálatok végigviteléhez, a templomunk elkészültéhez.

            Gyönyörű szokás, szép gyakorlat, amelyhez köthető nemcsak az egykoron volt történet, hanem sokkal több is annál – bevallom, én ezért sem térdepelek le a kezdőének előtt ide a bársonyos térdeplőre, hiszen – bár a lelkem odatérdel – de tisztelem annyira nagytiszteletű urat és a hozzá kötődő felmagasztosult hagyományt, hogy tudjam, ez ebben a templomban az ő jele, az ő jelzése, az ő kegyességének megnyilvánulása és az ő ismertetője.

            Salamon térdelt így a templomszentelési imádságakor, mai igénk felvezető előzményében olvashatunk erről.

            No, meg Jézus térdelt így a Gecsemáné kertben, vagy éppen István vértanú térdelt így a mártírsága közben.

            Látjuk, amikor az ember a valódi mélységeket járja meg Isten után, akkor az imádsága is mélyre kell, hogy szálljon, hiszen akkor a szavak húzzák lefelé, a kapott gondolatok meg vonzzák afelé, hogy csakis alázattal tudjon megszólalni.

            Merthogy az ember az élethelyzetek zömében csak két dolgot tehet: vagy kiborul, vagy leborul.

            Salamon a nagy munka után, a templom felépítése után nem csoda, hogy leborul Isten színe előtt, elvégre azt a kegyet még apjának, a nagy királynak, Dávidnak sem engedte meg az Úr, hogy templomot építhessen.

            Milyen nagy csoda lehetett átélni 20 évvel ezelőtt ennek a templomnak a felszentelését is; és igen, ezért is készülünk nagy szeretettel már előre a november 6-i napos emléknapot követő első vasárnapi, azaz a november 10-én tartandó ünnepi istentiszteletünkre, amelyen – ha Isten éltet minket – Szebik püspök úr emlékező szolgálatával.

            Jó, hogy van templomunk, ahogy nagyon jó volt a zsidóságnak is Salamon idejére, hogy egy kőtemplomot tudnak felépíteni Jeruzsálemben, a Sion hegyén.

            A „Sion” kifejezés azóta is a templomot jelentette, ahova minden zsidó elzarándokolt évente legalább egyszer, hogy dicsőítse Istent.

            A prófétai és bölcsességirodalomban megjelenik aztán ebből származtatva egy újabb kifejezés, hogy: „Sion leánya” - ami azokra vonatkozik, akiknek valamilyen kapcsolatuk van a Sion-hegyen levő templommal.

            Kihez jön el a Megváltó? - vélték: nos, azokhoz, akik kapcsolatban állnak a templommal, vagyis kapcsolatban állnak Istennel!

            Míg a zsidóság csak saját magára vonatkoztatta sokáig ezt a kapcsolatot, addig Salamon itt már rájön, amikor mai szakaszunkban folyamatosan az „idegenekről” beszél.

            Vagyis rólunk, akik nem a választott nép gyermekei vagyunk, hanem sokkal inkább a lelki lét migránsai.

            Igen, mi vagyunk tehát Sion leányai, vagyis azok, akiknek valódi templomos életünk lehet.

            Akik vágyakozunk tiszta szívvel az Úr hajléka után.

            Akik el tudjuk mondani a zsoltárossal, Dávid királlyal azt, hogy: „szeretem a te házadban való lakozást és a te dicsőséged hajlékának helyét”?

            Salamon beteljesítette apjának, Dávidnak a nagy tervét, az addigi áldatlan körülmények közül, a nomád lét szent sátorából egy kőből épített templomba vitette a frigyládát és azzal együtt az egész vallásos kultuszt.

            A cél nemes, és a kultuszcentralizáció le is zárul ezzel a tettel, és Isten dicsőségét is szolgálja a szent hajlék, ugyanakkor mégis Salamon lelke eléggé ambivalensen szólal meg a templomszentelési imájában.

            Tulajdonképpen arról tesz bizonyságot ez a templomi fohász, hogy egy ember keresni akarja Istent és Isten helyét az emberi létünkben, valamint keresni akarja a saját helyét is az Úr színe előtt való megállásában.

            A bölcs Salamon és vele együtt mindnyájunk fő kérdése ez: Hol vagy, Isten?

            Hol vagy, Isten, akit nem zárhatunk be a templom négy fala közé, hiszen Ő nem köthető épületekhez?

            Hol vagy, Isten, aki valaha oly kritikusan nézted a neked épített ház gondolatát még Sámuel, de még Dávid idején is - most meg felépülhetett a templom?

            Hol vagy, Isten, akinek Fia maga is kinyilvánítja a templommal kapcsolatos ambivalens érzéseit az evangéliumokban?

            Salamon imájában ott van a nagy feszültség: hol az Isten helye?.

            Hova köthetjük őt?

            Templomokhoz?, egyházakhoz?, felekezetekhez?

            Hol keressük Őt, hol találhatjuk meg Őt, hova tűnt a szemeink elöl?

            Miért érezzük sokszor, hogy eltűnt az életünkből, és miért érezzük gyakran úgy, hogy már sokszor a templomban sem találjuk, az is olyan idegen néha?

            Hol az Isten a világ nyomorúságaikor?

            Hol az Isten, amikor minden olyan idegen, benne mi magunk is e földi létben?

            Hol van mondjuk a betegségünkben, a magányunkban, a megoldatlan kérdéseinkben, a tehetetlenségünkben, a bánatunkban, a gyászunkban?

            Hol van Jézus, aki előbb nagypénteki halálakor, aztán meg mennybemenetelkor is itt hagyta a földi létet.

            Két ünnep, ami ellen mindig, minden évben fellázad az ember, és valljuk meg őszintén: rosszul eső érzésekkel és lázadozva mondjuk ki a hitvallás azon szavait is, hogy felment a mennybe, és ott ül az Atya jobbján.

            Hol az Isten? – mintegy megfordítva Isten azon kérdését, amit feltett egykor az embernek az Éden kertjében a bűneset után: Ádám hol vagy?

            Aztán meg megkérdezi a gyilkos Káint is: És hol van a te testvéred?

            Hiszen amikor mi minduntalan azt kérdezgetjük, hogy hol van az életünkben az Úr, akkor Ő egyszerűen csak visszakérdez: és te, ember, te, hol vagy?

            A mi kérdésünk ellenében ott áll egy fordított Isten-kérdés, ha úgy tetszik egy visszavágó az Istentől, egy visszavágó az Istennel.

            Néha azt érzem, hogy az életünk nem más, mint egy folyamatos nagy bújócska Istennel.

            Hol Isten keresi az embert, és találja meg, vagy találja el, hol meg az ember keresi Istent és találja meg, illetve találja el.

            Igazi bizalomjáték, amelyben az egyértelmű válaszok hiánya csak felzaklatja a lelkünket.

            Azt éljük meg, nap, mint nap, hogy a hit és a hitetlenség között vergődünk: egyik pillanatról a másikra képesek vagyunk kétségbeesetten földre roskadni, és kínkeservesen beleimádkozni a létezésbe, hogy: képtelenek vagyunk a feltétlen és szüntelen hitre.

            Képtelenek vagyunk elfogadni, hogy az, aki ennyire közel jött hozzánk, azt az Istent ennyire nehéz újra meg újra  megtalálni, hogy olyan gyakran válik idegen-szerűvé.

            Gyakori érzésünk, hogy Isten a távolságtartásával csak kihúzta a szőnyeget a lábunk alól.

            És nem maradt más lehetőségünk, mint csak a bizonyítékok nélküli bizalom: vagyis a hit.

            Tudom, hinni mindig nagy kockázatot jelent, de ezt a kockázatot nem lehet megspórolni.

            A szőnyeg kihúzása alólunk, az Isten-bizonyítékok hiányának elfogadása egyáltalán nem könnyű feladat; de mégiscsak ez az ember útja Istenhez: a bizalom útja.

            Az út, amin Jézus előttünk jár, és velünk van az úton.

            Merthogy a történet nem ért véget 2000 éve: a Jézus-történet folytatódik, és éppen itt, e helyen is, és bennünk is, a konkrét emberek konkrét életében.

            Ma is és itt is.

            Milyen jó, hogy most is együtt imádkozhatunk templomában, együtt kérhetjük Őt, és hihetjük, hogy ez az Ő háza itt a Bajcsy-Zs. utcában megszenteltetik az Ige és az imádság által, amit az Ő népe, akik ezért jöttünk ma ide, elmondunk a helyen.

            Tudom, sokan mondják: tudok én otthon is imádkozni, nem kell nekem sem a templom, sem az egyház, és főleg nem kell a pap.

            És még meg is ideológizáljuk ezen állításainkat azzal, hogy a véges képtelen befogadni a végtelent.

            Pedig igenis befogadhatja, ahogy befogadta akkor, amikor emberi testbe öltöztetve Egyszülöttjét; és hiszem, hogy az emberi szóba is beleöltözteti a végtelen igéjét és üzenetét – akár még ebbe a prédikációba is.

            És hiszem, hogy falatnyi ostyába és kortynyi borba is ott van, ahogy azt is hiszem, hogy közöttünk, bennünk van.

            Ha megkérdeznénk magunkat, templomunkban vagy az otthonunkban ott lakik-e Jézus, bennünk lakik-e Jézus, akkor vajon mit válaszolnánk?

            Ha minket kérdeznének, hogy itt, e templomban rendel-e az Úristen, mit felelnénk?

            Nem albérlőként, hanem házigazdaként.

            Tudom, részben elképzelhetetlen, hogy itt az Isten köztünk, ahogy az egyik énekünk is mondja, de valahogy mégiscsak így van.

            És így van ez még akkor is, amikor belelátva az érzéseinkbe és a gondolatainkba, a legszívesebben talán azt mondaná ki, hogy: na, kiköltözök innen, merthogy ezt ezzel az emberrel én már nem bírom.

            De nem megy el, mert Isten olyan, mint az édesanya.

            Feltétlen szeret, eltűr, elnéz, vigyáz, kísér a tekintetével és az oltalmával.

            Talán nem szentségtörés a gyakran férfiképű istenképünkbe beleéreznünk Isten anyai jellegű szeretetét, és anyaszentegyházának ezt a támogató szándékát.

            Lakozhatik-e az Isten a földön?

            Bizony lakozhatik.

            Akár szeretteink szemeiben, akár e templom ölelésében, akár a lelkész áldást adó tenyerén és szavain át.

            Elvégre Jézus is lejött erre a földre, és megszületett egy istállóban.

            Az ég és a föld Ura korának legpiszkosabb és legtisztátalanabbnak tűnő helyén megszületett.

            Aztán bement a másik legszennyesebb helyek egyikébe, a jeruzsálemi templomba, ahol adtak és vettek, ami tele volt szennyel, politikai, gazdasági, nyerészkedési és vallási hatalommal – és Jézus belépett oda, és megtisztította azt, hogy a mi templomunk (kőből való és lelki templomunk) is tiszta lehessen.

            Jézus itt lakik közöttünk, ahogy egykor is bement a bűnös vámszedő Zákeus házába is, és azt mondta: Ma nékem a te házadnál kell maradnom."

            Isten beköltözik az életünkbe, testünk – szellemünk – lelkünk templomába a Szentlélek által.

            Jöjj, lakozz itt és nézz ránk, Uram!

Ady Endre: Imádság háború után

Uram, háborúból jövök én,

Mindennek vége, vége:

Békíts ki Magaddal s magammal,

Hiszen Te vagy a Béke.

Nézd: tüzes daganat a szivem
S nincs ami nyugtot adjon.
Csókolj egy csókot a szivemre,
Hogy egy kicsit lohadjon.

Lecsukódtak bús, nagy szemeim
Számára a világnak,
Nincs már nekik látni valójuk,
Csak Téged, Téged látnak.

Két rohanó lábam egykoron
Térdig gázolt a vérben
S most nézd, Uram, nincs nekem lábam,
Csak térdem van, csak térdem.

Nem harcolok és nem csókolok,
Elszáradt már az ajkam,
S száraz karó a két karom már,
Uram, nézz végig rajtam.

Uram, láss meg Te is engemet,
Mindennek vége, vége.
Békíts ki Magaddal s magammal,
Hiszen Te vagy a Béke.