2019.04.14.

2.Móz.12,21-28

Azután összehívta Mózes Izráel összes véneit, és azt mondta nekik: Fogjatok hozzá, vegyetek magatoknak juhokat nemzetségenként, és vágjátok le a páskát. Vegyetek egy köteg izsópot, és mártsátok az edényben levő vérbe, azután érintsétek meg az edényben levő vérrel a szemöldökfát és a két ajtófélfát. Senki se menjen ki közületek reggelig a háza ajtaján. Amikor átvonul az Úr, hogy megverje Egyiptomot, és meglátja a vért a szemöldökfán és a két ajtófélfán, akkor kihagyja az Úr azt az ajtót, és nem engedi, hogy bemenjen a pusztító a ti házatokba, és titeket is csapással sújtson. Őrizzétek meg ezt az igét. Örökre szóló rendelkezés ez nektek és fiaitoknak. Amikor bementek arra a földre, amelyet az Úr ad nektek, ahogyan megígérte, akkor is tartsátok meg ezt a szertartást. És ha majd megkérdezik tőletek a fiaitok, hogy mit jelent ez a szertartás, akkor így feleljetek: Az Úr páska áldozata ez, mert kihagyta Izráel fiainak a házait Egyiptomban, amikor megverte Egyiptomot, de a mi házainkat megkímélte. Ekkor mélyen meghajolt a nép, és leborult. Azután elmentek, és úgy cselekedtek Izráel fiai, ahogyan az Úr parancsolta Mózesnek és Áronnak: úgy jártak el.

          Ki áll az ajtónk előtt?

          A halál angyala vagy az Élet Fejedelme?

          Ki az, aki bevonul hozzánk, az életünkben, szívünk – lelkünk fővárosába?

          A pusztulás vésze vagy az új élet reménye?

          Ki az, akit várunk?

          A sokadik (utolsó) csapást hozó, az embert újra és újra megpróbáló hatalom, vagy a szabadulás Ura?

          Mai ószövetségi igénket nem könnyű hova rakni az egyházi esztendőnk vonalvezetésében és így a mai virágvasárnapi ünnepen.

          Látszólag ugyanis nincs ott benne a Jeruzsálembe bevonuló Jézus, ugyanakkor benne van mégis, mint akinek vére és áldozata egészen közel érkezik hozzánk.

          Látszólag nincsenek benne a tanítványok és a várakozó tömegek, ugyanakkor benne vannak mégis, mint a megszabadításra vágyó fogságban lévők, akik már csak arra várnak, hogy jön-e valaki, aki kimentő őket testi – lelki – szellemi rabszolgaságukból.

          Látszólag nincsenek pálmaágak és útra szórt felsőruhák, ugyanakkor benne vannak a kenőpemzliként is használt növény, az izsóp, és benne vannak a már tűkön álló, vándorútra felöltözött, felövezett, felsőruháikat pont hogy már útra készen felvevő, indulni kész tömegek.

          Látszólag nincs benne szamár, amin Jézus belovagol, azaz beszamaragol a fővárosba, ugyanakkor már ott vannak a felnyergelt csacsik, akik Izrael népét majd kiviszik az egyiptomi szolgaságból.

          Látszólag nincs benne hozsannázás, de benne van ugyanakkor a nép meghajlása, csendes leborulása Isten akarata előtt; hogy aztán tényleg úgy járjanak el, ahogyan az az Úr megparancsolta Mózesnek és Áronnak.

          Látszólag nincs benne semmiféle királyi triumpf, diadalmenet; ugyanakkor benne van az, ahogyan egyrészt a halál angyala végigvonul Egyiptomon, hogy minden elsőszülöttet elpusztítson, illetve benne a mégis mentséget hozó lehetőség drága Királya, aki viszont életét áldozza oda, messze nem diadalmenetben, sokkal inkább Via dolorosát megjáró keresztútban, hogy a népe megmeneküljön.

          Látszólag nincs benne a már a következő napokra, ünnepekre előkészített bárány, ami majd pár nap múlva felkerül az utolsó vacsora asztalára, mint páskabárány, mint szédesesti menü, mint úrvacsorai kellék és jelkép; ugyanakkor már látjuk azt bárányt, amely az életét adta levágatva azért, hogy rákerüljön az ajtófélfára ember-mentő jelzésként, hogy a halál angyala azokat a házakat ugorja át, lépjen túl rajtuk, hagyja ki őket, azt, ahol a hívők vannak.

          A tizedik csapás és az Egyiptomból való szabadulás elbeszélése az egyik legmeghatározóbb Izrael hitére nézve, olyannyira, hogy manapság is minden hithű zsidó család ajtófélfáján ott van az emlékeztető kis jel, a mezúza, amelyet minden egyes küszöbátlépéskor megcsókolnak.

          Vért tehát már ugyan nem kennek az ajtajukra, de ez a kis jel mégis megmutatja azt, hogy milyen hálásak Istennek a szabadításért, a kivonulásért, a megmenekülésért.

          A vér mentő jellé lesz házaikon, amelyekben laktak.

          Hiszen a halál angyala Egyiptomban emiatt a felkent bárányvér miatt átugorta a zsidók otthonait – innen az ünnep neve is: páska – peszách abból a szóból ered, hogy átugrani, továbblépni, túlhaladni.

          Első olvasatra nyilvánvalónak tűnhet a magyarázat, elvégre valamivel meg kellett különböztetni a héberek házait az egyiptomiak házaitól, hiszen Isten azt ígérte, hogy a vérrel jelzett házakat elkerüli a pusztító.

          Nos, felfoghatnánk tehát ezt a megjelölő vért egy jelzésként az Úrnak és angyalának; így ugyanakkor ezt nem gondolom, hiszen Isten nagyon is jól tudta enélkül a jel nélkül is, hogy hol laknak a zsidók; illetve akár ezt a vért lehetett volna bármi mással is helyettesíteni, talán kevésbé drasztikus jellel is akár, de nem lett az.

          Nem, a vérjelzés pont saját maguk miatt kellett, hogy érezzék az együvé tartozást, illetve, hogy ez a vér már előre jelezze azt, hogy a halál angyala nem fogja kímélni majd aztán azt a bárányt, akit az útra, aztán meg évről – évre erre emlékezve, az ünnepre előkészítve levágtak; illetve az Úr angyala nem kíméli leginkább azt az Ártatlan Bárányt, azt a Bűnbakot, Aki ma azért indul el az utolsó hetére, a nagy bevonulásába, hogy aztán meghaljék értünk a kereszten.

          A vér pont hogy nem a halált, hanem éppen hogy az életet jelképezi.

          A vér mint jel arra mutat, hogy a megváltásnak ára van, ez az ár pedig nem más, mint az élet odaadása.

          Előbb csak egy áldozati bárányé, aztán pedig a Győzedelmes Bárányé.

          Isten valójában arra tanítja népét, hogy áldozat nélkül nincs szabadulás.

          A páskabárány vére örökre azt hirdeti nekik, hogy a „vér alatt”, a „vér által elfedezve” kerülték el Isten csapását.

          A vérnek ereje ugyanakkor nem valamiféle mágikus hatásban van, hanem Isten ígéretében: a népnek ugyanis meg kellett tanulnia, hogy a szabadulás, majd később a bűnök bocsánata, amely szintén véráldozattal, azaz áldozati állatok megölésével járt, nem az állatban magában, hanem Isten hűségében és ígéretében van.

          Az egykori kivonulásnak és az azt megelőző tíz csapásnak exodusos jeleneteit olvasó; a mai ünnepen Jézussal együtt vonuló; és a következő nagyhéten Krisztussal együtt keresztutat járó embervilágunk ugyancsak megérezheti: hogy itt már rég nem csak arról az egy éjszakáról van szó, hogy itt már rég nem csak arról az egy diadalmas bevonuló napról van szó, és hogy itt már rég nem csak arról az egykor megjárt keresztútról van szó.

          Itt arról van szó, ahogy a halál és az élet összetartoznak a szabadulásunk történeteiben.

          Hogy a látszólag halál életté lesz, és az addig élt élet viszont halállá változik.

          Tudom, nem könnyen emészthető ez a mai történet, és akár joggal vádolhatnánk Istent azzal, hogy milyen kegyetlen, amikor egyiptomi elsőszülötteket, mondjuk ki nyíltan, gyermekeket pusztít el.

          Miért? - és hogyan lehetséges ez?! – kérdezzük megindulva, talán felháborodva Isten döntésén.

          Firtatjuk és vádaskodunk, de közben pont azt tévesztjük szem elől, hogy a gyermekek gyakran vesznek el ma is nem Isten, hanem az emberi hatalmasságok, fáraók, vagy éppen a felnőttek miatt – ma is.

          Nem a gyerekek okozzák a háborúkat, amelyekben viszont pont ők a legsérülékenyebbek; nem a gyerekek irányítják a globális gazdaságot, de mégis ők a legkiszolgáltatottabbak az éhezés fenyegető rémének; nem ők választják, hogy AIDS-esen vagy drogfüggőként születnek; és nem ők adják el önmagukat a gyermekrabszolga piacokon…

          A felnőttek bűneiért pont a gyermekek (is) fizetnek. De mégis, miért őket sújtja Isten Egyiptomban?

          Nos, emlékszünk Mózes születésére?

          Ott és akkor egy fáraó gyilkoltatta le a zsidó gyerekeket, amely szörnyűséget Mózes épp hogy megúszott, szó szerint, a Nílusban, a mózeskosárban.

          Azaz Isten csapásának mértéke a fáraók mértéke.

          Egykor rideg és kegyetlen szívvel parancsot adott egy fáraó az összes héber újszülött fiú kiirtására, nos, akkor ezt a mentalitást mi más törheti meg, mint valami számára is hasonló veszteség.

          A fáraó így szembesült egyedül királyi atyjának a tetteinek súlyával.

          Halál és élet, és közben a nép megszabadul.

          Halál és élet, és közben Jézus, mint a legfőbb Elsőszülött is életet áldozza oda, hogy az Ő vére árán, mint helyettesítő halál árán szabaduljunk meg mi is.

          Az ünneptelen, nincstelen, robotoló rabszolganép Istentől új életet, új identitást, új jövőt kapva vonul ki a pusztába; az ünneptelen, nincstelen, robotoló emberlét is így kap Krisztusban új életet, új identitást, új jövőt.

          Övék a páskával, és miénk a nagyhét eseményeivel a szabadulás története, övék és már a miénk az újra-átélés lehetősége, övék és a miénk immár nemcsak a páska ünnepe, hanem az örökre tartó rendelkezés is az erre való emlékezésre és ennek megünneplésére is.

          Ezek együtt mind egyre erősebb benyomás adnak arról, amit mi már ünnepként élhetünk meg, a zsidó testvérek széderesteként, pászkaként; mi pedig ma virágvasárnapként és aztán nagycsütörtökként, nagypéntekként, nagyszombatként és húsvétként.

          Amik itt ezekben az igeszakaszokban zajlanak, azok egy idő után így lesznek pontos szabályozásaivá az egyes ünnepeknek, és így válik a történet majd liturgiává.

          Mert hiszen az istentisztelet és a múlt eseményei nem válnak el egymástól élesen.

          A mai istentiszteleten sem pusztán emlékezünk a régmúlt szabadításra, vagy a bevonulásra, vagy majd a nagyhét egyes eseményeire, hanem újra meg újra átéljük azokat, az életünk részévé válnak, megértjük és megerősödünk abban, hogy bármiféle jele is legyen a bűnnek, a betegségnek, a káosznak, a halálnak az életünkben, mi a szabadulás közösségéhez tartozunk a szabadító Isten nagy tettei révén.

          Évszázadokkal később egy éjszaka valaki hozzáfűz a páskaünnep szigorúan szabályozott liturgiájához.

          Szavaival nem eltörli, hanem elmélyíti, kiteljesíti, és új fénybe helyezi a szabadulás csodáját: „Vette a kenyeret, hálát adott, megtörte és e szavakkal adta nekik: Ez az én testem, amely tiértetek adatik: ezt cselekedjétek az én emlékezetemre. Hasonlóképpen vette a poharat is, miután megvacsoráztak, és ezt mondta: E pohár az új szövetség az én vérem által, amely tiérettetek ontatik ki.”

          Történet és liturgia, vér és jel, halál és élet – mindez Jézusban áll előttünk, vonul a közelünkbe, lesz részünkké és ünnepünkké, mert Benne szabadított meg minket az Úr.